közreadva 2023. dec. 2.
BEVEZETÉS
Az abortuszt emberi jogként védelmezők között a beszédtémák jól beváltak és megtévesztően egyszerűek: az abortusz komplikációk nagyban hozzájárulnak az anyai halálozáshoz és sérülésekhez, a „nem biztonságos” abortusz egyetlen alternatívája a „biztonságos” abortusz, és a nemzeti törvényeket és politikákat úgy kell módosítani, hogy maximalizálják az eljárás elérhetőségét és elfogadhatóságát az alapvető egészségügyi ellátás részeként. Azok számára, akik az életpárti álláspontot képviselik – különösen azok számára, akik szerint az emberi lények a születés előtt és után is személyek, és a fogantatástól a természetes halálig eredendően emberi méltósággal rendelkeznek -, ezeket az [abortuszpárti] érvekkel szembe kell állítani, de cáfolatukhoz az anyai egészségügy területén használt számos, látszólag ártalmatlan módszer és terminológia újragondolására van szükség. Ez az írás azt vizsgálja, hogy az orvostudomány és a tudomány milyen módon vált fegyverré a meg nem született emberi élet ellen, és hogy az ideológia hogyan álcázza magát „tényeknek” és „bizonyítékoknak”, hogy ezt a halálos programot támogassa.
Hogyan határozzák meg az anyai halálozást
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint az anyai halálozás meghatározása: „a várandósággal vagy annak kezelésével összefüggő vagy azt súlyosbító bármilyen okból (a véletlen vagy járulékos okok kizárásával) a várandósság és a szülés során vagy a várandósság megszakítását követő 42 napon belül bekövetkező női halálesetek éves száma, függetlenül a várandósság időtartamától és helyétől, 100 000 élve születésre vetítve, egy meghatározott időszakra vonatkozóan.” Fontos megjegyezni, hogy bár ez a meghatározás széles körben használatos és széles körben elfogadott, nem egy elkerülhetetlen folyamat eredménye, hanem olyan személyek által hozott konkrét döntések eredménye, akik konkrét célokat tartanak szem előtt.
A „vagy annak kezelésével” kifejezés több, egymástól rendkívül eltérő elemet foglal magában. A várandósság és a szülés természetes folyamatok, és alapvető fontosságúak az emberi faj szaporodásához, de komplikációk kockázatával járnak, melyek károsak vagy végzetesek lehetnek az anya, a gyermek vagy mindkettő számára; ezért van szükség a „kezelésre”. A várandósság, a szülés és a csecsemőkor gyakori szövődményeit megelőző vagy kezelő orvosi beavatkozások világszerte jelentősen csökkentették az anyai és gyermekhalandóságot. Ezeket a beavatkozásokat azzal a céllal alkalmazzák, hogy biztosítsák a két beteg [anya és gyermeke] túlélését, és nem tekintik a várandósságot vagy a szülést zéróösszegű helyzetnek, ahol bármelyik élet feláldozhatónak tekinthető. Még ha ezekkel a beavatkozásokkal nem is sikerül mindkét életet megmenteni, amennyiben ez lehetséges, ez a céljuk. Ezzel szemben a művi abortusz célja nemcsak a várandósság, hanem a magzat, vagyis a meg nem született gyermek életének megszakítása is. A többi anyai egészségügyi beavatkozással ellentétben, amelyek célja két élet megóvása, a művi abortusz célja egy élet – az anya életének – megóvása, miközben a gyermek életének véget vet. Az a tény, hogy az abortusz szövődményei az anya életét is követelhetik, az ilyen halálesetek az „anyai halálozás” közé sorolhatók, de alapvető különbség van e halálesetek és más anyai halálesetek között. Az egyik esetben egy természetes folyamat során olyan komplikációk léptek fel, melyeket az orvosi beavatkozások nem orvosoltak (vagy akár súlyosbíthattak is), a másik esetben pedig egy kifejezetten halálos szándékú beavatkozást alkalmaztak egy természetes folyamat megszakítására.
A WHO különbséget tesz a közvetlen és a közvetett anyai halálozás között is. A közvetlen anyai halálozás a meghatározás szerint „a várandós állapot (várandósság, szülés és gyermekágyi időszak) szülészeti szövődményei, valamint beavatkozások, mulasztások, helytelen kezelés, vagy a fentiek bármelyikéből eredő eseménylánc következménye.” Közvetett anyai halálozásnak azokat a haláleseteket tekintjük, amelyek „korábbi meglévő betegségből vagy a várandósság alatt kialakult betegségből erednek, és nem közvetlen szülészeti okokra vezethetők vissza, de a várandósság fiziológiai hatásai súlyosbították ezeket”. Van egy még tágabb fogalom is, amelyet „átfogó anyai halálozásnak vagy „várandóssággal összefüggő halálozásnak” neveznek, és amely „a nő várandósság alatti vagy a várandósság megszakítását követő 42 napon belüli halálát jelenti, függetlenül a halál okától (szülészeti és nem szülészeti).” Ez magában foglalja a balesetekből és egyéb véletlenszerű okokból eredő haláleseteket, beleértve az öngyilkosságot is, amely összefüggésben állhat a szülés utáni depresszióval.
Az Egyesült Államok Betegségellenőrzési és Megelőzési Központja (CDC) a „várandóssággal összefüggő halálesetet” úgy definiálja, mint „a nő várandósság alatti vagy a várandósság végét követő egy éven belüli halálát, amely várandóssági szövődmény, a várandósság által kiváltott események láncolata vagy egy nem összefüggő állapot súlyosbodása a várandósság fiziológiai hatásai miatt következik be.” Ez szélesre nyitja a hálót mind a halálokok, mind a vonatkozó időkeret tekintetében, amely jóval túlmutat a WHO meghatározásán, amely a várandósság végét követő 42 napra vonatkozik. Ez drámaian megváltoztatja az összegyűjtött adatokat; a CDC elemzése az Egyesült Államok 36 államában 2017 és 2019 között bekövetkezett anyai halálesetekről azt találta, hogy „az időzítésre vonatkozó információval rendelkező, várandóssággal összefüggő halálesetek közül 53% a szülés után 7-365 nappal következett be.” A halálesetek egyik kategóriája, a „sérülés” magában foglalta a szándékos sérüléseket (emberölés), valamint a nem szándékos sérüléseket, például túladagolásból, autóbalesetből és más típusú balesetekből származó sérüléseket.
E fejezet célja nem feltétlenül az, hogy az „anyai halálozás” egyik definíciója mellett foglaljon állást egy másikkal szemben. Inkább azt a tényt illusztrálja, hogy a fogalmak meghatározása szervezetenként és kontextusonként, nagyban és kicsiben eltérhet, és hogy ezek a meghatározások a szakpolitikák és prioritások előtt és után egyaránt megjelennek. Az Egyesült Államokban a gyilkosság a várandós nők egyik vezető halálozási oka. Ezeknek a haláleseteknek az „anyai” címszó alá történő besorolása azoknak az érdekérvényesítő céljait szolgálja, akik fel akarják hívni a figyelmet erre a tényre. Eközben felduzzasztja a jelentett anyai halálesetek számát, miközben más véletlen és baleseti haláleseteket is magával hoz, amelyeket inkább az autós biztonságot javító politikák, mint az anyák egészségének javítását célzó politikák keretében kellene megvitatni.
Az abortusz meghatározása
Az „anyai halálozáshoz” hasonlóan az „abortusz” szó meghatározása sem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és meghatározásának fontos politikai és filozófiai következményei vannak. Amikor az anyai halálozás vagy sérülés okának leírására használják, az „abortusz” jellemzően mind a spontán abortusz (más néven vetélés), mind a művi, kémiai vagy egyéb eszközökkel kiváltott abortusz szövődményeire utal. Bizonyos kontextusokban, ahol nem áll rendelkezésre információ (vagy azt szándékosan visszatartják), nehéz lehet meghatározni, hogy a nő halálát okozó komplikációkhoz kapcsolódó vetélés spontán vagy mesterséges volt-e. Ha egy nő vetélés vagy mesterséges abortusz szövődményei miatt szenved, a kezelés sok esetben hasonló vagy azonos lenne. A WHO például a közelmúltban kiadott abortusz-iránymutatásában azt állítja, hogy „komplikációmentes, nem teljes vetélés következhet be indukált vagy spontán abortusz (azaz vetélés) után. A kezelés azonos, és a fenti ajánlások mindkettőre vonatkoznak.”
Bár a művi abortusz és a vetélés szövődményei hasonló kezelést igényelhetnek, a két dolog egyáltalán nem hasonlít a szándék, illetve sok helyen a jogi következmények tekintetében. Az a tény, hogy az „abortusz” szót néha mindkét eset jellemzésére használják, néha arra szolgál, hogy elhomályosítsa a köztük lévő fontos jogi és erkölcsi különbségeket. Miután az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hatályon kívül helyezte az 1973-as Roe kontra Wade ítéletet, amely az egész országra értelmezte az abortuszhoz való alkotmányos jogot, a New York Times egy cikket közölt, amelyben megpróbálta feltérképezni az újonnan felmerülő jogi és szemantikai vitákat az „abortusz” fogalmának meghatározásával kapcsolatban. Miután idézte a Harvard Medical School egyik orvosának és bioetikusának vitathatatlanul nem túl hasznos tripla-tautológiáját: „az abortusz az abortusz az abortusz az abortusz,” a cikk példákat hoz arra, hogy az orvosi szakértők, a jogászok és a közvélemény által használt terminológia hogyan fedheti egymást és hogyan mondhat ellent egymásnak, ami különösen érzelmileg töltött és jogilag következetes zűrzavart okozhat.
A Roe-ügy megdöntése előtt szülész-nőgyógyászok egy csoportja elindította a Dublini nyilatkozat az anyai egészségügyről dokumentumot, hogy megpróbáljon némi egyértelműséget teremteni a kérdésben. Ebben „megerősítik, hogy a közvetlen abortusz – a magzat célzott elpusztítása – orvosilag nem szükséges a nő életének megmentéséhez”, és kifejtik e kijelentés orvosi és bioetikai indokait. A Nyilatkozat azt állítja, hogy „az abortusz tilalma semmilyen módon nem befolyásolja a várandós nők optimális ellátásának elérhetőségét”, miközben védelmébe veszi a nők életének megmentéséhez szükséges beavatkozásokat, bár lehet, hogy a gyermek életét sem tudják megmenteni, bár a szándék mindkettő megmentése.
Ismét a szándék a kulcs. Az abortuszról szóló, az anyák egészségével kapcsolatos bármely vitában fel kell tenni a kérdést, hogy van-e két megmentendő élet (azaz, hogy a magzat valójában még életben van-e), és hogy a lehetőségekhez mérten tesznek-e erőfeszítéseket mindkettő megmentésére. Az egyik példa, amikor a második kérdésre nem adható igenlő válasz, az az eset, amikor az anya élete és egészsége nincs veszélyben, de a születendő gyermeknél olyan betegséget diagnosztizáltak, amely a születés előtt vagy röviddel utána végzetesnek bizonyulhat, és amikor a művi abortusz az eutanázia egyik formájaként lenne alkalmazható.
Halál vagy halálveszély: hamis választás
Nemzetközi szinten az anyai halálozás jelentősen csökkent. Az ENSZ statisztikái szerint 2000 és 2015 között 33%-kal csökkent az anyai halálozási arány világszerte, „és több mint felével abban az 58 országban, ahol a legmagasabb az anyai halálozási arány.” Bár a fejlődés lelassult – sőt egyes esetekben meg is fordult, amit a COVID-19 világjárvány súlyosbított -, vitathatatlan, hogy léteznek olyan beavatkozások, amelyekkel megelőzhető vagy kezelhető a várandósság és a szülés legtöbb szövődménye, és további erőfeszítésekre van szükség annak biztosítására, hogy ezek a beavatkozások a legszegényebb és legtávolabbi országokban, régiókban és helyzetekben élő nőkhöz is eljussanak.
Történelmileg a várandóssággal és szüléssel kapcsolatos halálesetek száma jóval magasabb volt. A huszadik század elején az Egyesült Államokban 1000 élve születésre hat-kilenc nő halála jutott, közvetlen anyai okokból. A fenntartható fejlődési célokban használt anyai halálozási arányszám mutatója szerint ez 600-900 anyai halálozást jelent 100 000 élve születésre vetítve, míg az ENSZ legutóbbi becslése szerint ez a szám 21 volt. 1960-ban az Egyesült Államokban az anyai halálozási ráta 37 haláleset 100 000 élve születésre. 1967-ben Colorado lett az első amerikai állam, amely bizonyos esetekben legalizálta az abortuszt, majd ezt követték mások, köztük New York, ahol a várandósság 24. hetéig legalizálták az igény szerinti abortuszt. 1973-ban a Roe v. Wade ítélet felülírta az állami szintű abortuszkorlátozásokat. Ha megnézzük az anyai halálozás idővonalát az Egyesült Államokban, látható, hogy az anyák túlélésének javulása oroszlánrészben azelőtt történt, hogy a feminista mozgalomnak sikerült liberalizálnia az állami szintű abortusztörvényeket. A modern orvostudomány, köztük az antibiotikumok megjelenése, valamint a nők és gyermekek túlélését biztosító politikai akarat sokkal nagyobb következményekkel járt. Mire a Roe kontra Wade ügyben megszületett a döntés, mind a születési ráta, mind az anyai halálozás csökkent, és a szülés közbeni halálesetek sokkal ritkábbak voltak, mint alig egy évszázaddal korábban.
Az a tény, hogy az Egyesült Államokban még mindig magasabb az anyai halálozás, mint magasan fejlett országokban, továbbra is orvosi és politikai kihívás, valamint az abortusz-aktivisták által használt beszédtéma, akik rendszeresen azzal érvelnek, hogy az abortusz biztonságosabb, mint a szülés. Ha eltekintünk attól a nyilvánvaló ellenérvtől, hogy egyetlen olyan eljárás sem nevezhető „biztonságosnak”, amelynek célja egy emberi élet megölése, és amely magában hordozza két élet megölésének kockázatát, akkor az összehasonlítás az alma és a körte összehasonlítása. Dr. Byron Calhoun 2013-ban közzétett egy cikket, amelyben részletesen szétszedi az összehasonlítást, hivatkozva az adatok hiányosságaira, a gyűjtött adatokban szereplő fogalmak definícióinak összeegyeztethetetlenségére, és egyéb módszertani problémákra. Az egyik kritikus ellentmondás abból adódott, hogy az „anyai halálozások” kategóriáját úgy tágították ki, hogy az öngyilkosságból, balesetből vagy más, a várandósság végét követő egy évig tartó, független okból bekövetkezett haláleseteket is tartalmazza. Míg a születések, beleértve a koraszüléseket és a halvaszületéseket is, általában jól dokumentáltak, az abortuszról az Egyesült Államokban a Roe-t hatályon kívül helyező Dobbs-döntés előtt jelentősen alulreprezentáltak, és a Dobbs után valószínűleg még inkább alulreprezentáltak lesznek. A CDC abortuszra vonatkozó becslései nem számolnak több olyan állammal, ahol nincs adatszolgáltatási kötelezettség, köztük Kaliforniával, amely a legnépesebb amerikai állam. Mivel az abortuszt egyre inkább tablettákkal végzik, nem pedig műtéttel, és mivel az abortuszpártiak egyre inkább az otthoni, önkezűleg végzett abortuszt népszerűsítik, a távgyógyítás által beszerzett tablettákkal vagy akár a tengerentúlról illegálisan szállított tablettákkal, az abortuszszám becslései valószínűleg még megbízhatatlanabbá válnak, és valószínűleg alulreprezentáltak lesznek. Ennek két hatása lesz: először is, a művi abortusz szövődményeiből eredő halálozást és megbetegedést gyakran a spontán vetélésnek fogják tulajdonítani – ezek valójában az olyan illegális abortusztabletta-szolgáltatók, mint az Aid Access, akik a tengerentúlról származó tablettákat adnak el az Egyesült Államokban élő nőknek, és komplikációk esetén azt tanácsolják, hogy „elmondhatja, hogy azt hiszi, hogy vetélése volt”, és „az orvos nem lesz képes arra, hogy lássa vagy megvizsgálja az abortusz bármilyen bizonyítékát, amíg a tabletták teljesen fel nem oldódtak.” Másodszor, az abortuszt követő évben bekövetkező közvetett halálesetek, beleértve az öngyilkosságból vagy önkárosításból eredő, az abortuszhoz köthető haláleseteket is, sokkal kisebb valószínűséggel lesznek várandóssággal kapcsolatos vagy anyai halálesetként kódolva, mivel az egyéves időtartam irreleváns lesz, ha magát az abortuszt nem rögzítik kiindulópontként. Mindkét esetben a művi abortuszokhoz kapcsolódó halálesetek száma alulreprezentált lesz, míg a várandóssággal és szüléssel egyébként összefüggő halálesetek száma egyre szélesebb körre terjed ki, beleértve néhány szándékosan rosszul kategorizált halálesetet is.
2022 októberében a Harvard kutatói egy szerkesztőségi cikket jelentettek meg a British Medical Journalban arról, hogy a gyilkosság a várandós nők vezető halálozási oka az Egyesült Államokban. Konkrétan azt állították, hogy a nők „nagyobb valószínűséggel válnak gyilkosság áldozatává a várandósság alatt vagy nem sokkal a szülés után, mint hogy az anyai halálozás három vezető szülészeti okában halnának meg.” A U.S. News and World Reportnak nyilatkozó szerzők a cikket arra használták fel, hogy szigorúbb fegyvertörvények – és az abortusz – mellett szóljanak, azzal érvelve, hogy „a nőknek nagyobb kockázattal kell szembenézniük a reproduktív jogok közelmúltbeli leépítése miatt az Egyesült Államokban”, és „az abortuszhoz való hozzáférés korlátozása súlyosbíthatja a kockázatokat a bántalmazó kapcsolatokban.” Azok számára, akik eltökélten támogatják az abortuszt, az abortusz még az anyai halálozás legközvetettebb okaira is megoldásként fogalmazható meg: a nők számára biztosítani kell, hogy szabadon választhassák a halált a meg nem született gyermekeik számára, különben maguknak kell szembenézniük vele.
A nehéz esetekből rossz jog lesznek
Az érv, hogy az abortusz szükséges ahhoz, hogy megmentsük a nőket az anyai halálozástól, több megtévesztő taktikára támaszkodik. Amint azt már korábban tárgyaltuk, a művi abortusz szövődményei eltérnek az anyai halálozás egyéb közvetlen okaitól, mivel a szövődmények okát mesterségesen idézik elő. Az olyan fogalmak meghatározására vonatkozó önkényes döntések, mint az „anyai halál” és az „abortusz”, valamint az érvénytelen összehasonlítások, a hiányos jelentéstétel és a szándékos ködösítés tovább fokozzák a zavart. Egyes esetekben maga a törvény is orvosi fikcióvá válik, mint például az Egyesült Királyság esetében, ahol a kormány rendszeresen közzéteszi az abortuszstatisztikákat Angliára és Walesre vonatkozóan. Az Egyesült Királyság 1967. évi abortusztörvénye konkrét indokokat határoz meg, amelyek alapján az abortusz jogszerűen elvégezhető, köztük egyet, amely lehetővé teszi az abortuszt, amennyiben „a várandósság NEM lépte túl a 24. hetet, és a várandósság folytatása a terhes nő testi vagy lelki egészségének károsodásával járó, a várandósság megszakításánál nagyobb kockázattal járna.” 2021-ben az abortuszok 98%-át engedélyezték ezen az alapon, és ezen belül 99,9%-ban a nő testi egészsége helyett a nő mentális egészségét fenyegető kockázatra hivatkoztak, melyet „másként nem meghatározott mentális rendellenesség” kategóriába soroltak. Mindössze két abortuszt indokoltak a „terhes nő életének megmentése” vagy „a terhes nő testi vagy lelki egészségének súlyos, maradandó károsodásának megelőzése” címkével. Ez a jelentés rendkívül hasonló a korábbi években közzétett jelentésekhez.
Az elmúlt években a nemzetközi feminista csoportok egyre gyakrabban követelték az abortusz dekriminalizálását, valamint a tetszés szerinti abortuszhoz való hozzáférést, az államilag finanszírozott egészségügyi rendszerek keretéből fizetve. Míg az Egyesült Királyságban az abortuszt – kivételekkel – még mindig büntetik a törvények, saját nemzeti abortusz statisztikáik azt mutatják, hogy a gyakorlatban, még ha a törvények szerint nem is, de az igény szerinti abortusz valóságos ebben az országban. Az állítólagosan elhárított, meg nem határozott mentális egészségügyi kockázatok jogi és orvosi fikciót jelentenek, egy fügefalevelet, amely az emberi életek egy kategóriájának véget vet, miközben kevés bizonyítékot kínál egy másik csoport életének megmentésére vagy javítására.
Az Egyesült Államokban a Roe-ítélet hatályon kívül helyezése az abortusz hívek aggodalmának áradatát váltotta ki, hogy a nők elveszítik életüket. Több mint egy évvel később az olyan progresszív médiumok, mint a ProPublica, cikkeket közölnek, amelyek megpróbálják megmagyarázni, miért olyan nehéz bizonyítani, hogy ez történik: „Lehet, hogy nehéz vagy lehetetlen nyomon követni az abortuszhoz való hozzáférés korlátozása miatt elvesztett életek számát.” Ennek okaként többek között azt hozzák fel, hogy az amerikai anyai halálesetek tényleges száma alacsony, és amikor bekövetkezik, az gyakran több tényező eredménye.
A minták kis számát – akár egy mintát is – az abortusz aktivisták a múltban figyelemre méltó módon használták fel. Savita Halappanavar esete, aki egy vetélés komplikációi miatt vesztette életét, amit az állítólagos rossz orvosi kezelés súlyosbított, az írországi életvédő alkotmányos rendelkezés végső megsemmisítésének hírhedt célpontjává vált. Halála és az abortusz írországi legalizálását célzó sikeres kampány előtt az országot a nők számára a legbiztonságosabb országok közé sorolták (2008-ban 100 000 élve születésre 6 anyai haláleset jutott).
Az olyan országokban, mint Írország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, a legtöbb nő túléli a szülést, ahogyan a gyermekeik is. A művi abortuszhoz kapcsolódó halálesetek is viszonylag ritkák – Írországban a törvénymódosítás előtt is -, és hasonló okból: a minőségi egészségügyi ellátás széles körben elérhető, ahogyan az azt nyújtó szakképzett szakemberek is. A gyógyszerekhez, a tiszta vízhez és a higiéniához, a közlekedéshez és más alapvető infrastruktúrához és közművekhez való hozzáférés széles körben elterjedt. Az oktatás, különösen a nők és lányok számára, prioritást élvez. Az ilyen magasan fejlett országokban a legtöbb választható abortuszt nem az anya életének megmentése céljából végzik, és ahogy a Dublini Nyilatkozat rámutat, egy valódi élet-halál helyzetben az anya életének megmentését célzó eljárások különböznek azoktól, amelyek célja a magzat életének megszakítása, és nem azonosak a művi abortusszal.
Tekintettel viszonylagos gazdagságukra és magas életszínvonalukra, az a tény, hogy a nyugati országok a világ többi részéhez képest általában liberálisabb abortusztörvényekkel rendelkeznek, csak rámutat e törvények érzéketlenségére. Azok a globális régiók, amelyek több mint egy évszázadon keresztül a világ élvonalába tartoztak mind a jólét, mind az anyák túlélése terén, nem az abortusz legalizálásával érték el ezeket a dolgokat; ez csak később, és néhány esetben jóval később következett be. Ennek ellenére számos nyugati kormány azt üzeni a globális Délnek mind az ENSZ-tárgyalásokon, mind pedig a segélyek elköltésében, hogy az anyák életének megmentése érdekében az abortuszt dekriminalizálni kell, és kérésre legalizálni, a kormány által biztosítani kell, és a polgárok adójából kell fizetni.
Hogyan használják ki az abortusz-aktivisták az anyai halálozást, hogy az abortuszt Afrikára erőltessék
Írország és az Egyesült Államok hasznos példaként szolgál arra, hogy még azokban az országokban is, ahol az anyai halálozás alacsony, amikor az abortusz korlátozásáról jogi és politikai szinten vitáznak, azt az érvet használják, hogy „a nők meg fognak halni”, és gyakran hatékonyan. Azokban az országokban és régiókban, ahol az anyai halálozás magasabb, és ahol az abortusztörvények általában szigorúbbak, ugyanezeket az érveket használják: a kormányoknak azt mondják, hogy az anyák egészségi állapotának javítása és a nemzeti és globális célok elérése érdekében liberalizálni kell az abortusztörvényeket. Azoknak az országoknak, amelyek eddig ellenálltak az aktivisták – köztük az ENSZ független emberi jogi szakértőiként tevékenykedő aktivisták – azon próbálkozásainak, hogy az abortuszhoz való jogot beillesszék a nemzetközi emberi jogi jogba, azt mondják, hogy pragmatikus okokból ténylegesen jogként kell kezelniük az abortuszt, különben a nők meghalnak.
Az egyik szervezet, az Afrikai Népesedési és Egészségügyi Kutatóközpont (APHRC), amely magát „a kontinens első számú kutatóintézeteként és agytrösztjeként” definiálja, azon dolgozik, hogy megalapozza azt az érvet, hogy a legális, hozzáférhető abortusz szükséges az anyák egészségügyi eredményeinek javításához Afrikában. Miközben a központ „afrikai vezetésűnek” hirdeti magát, a központ finanszírozási forrásai közé tartoznak nyugati kormányok, például Svédország és az Egyesült Államok, nyugati alapítványok, például a Packard, a MacArthur és a Rockefeller, nyugati székhelyű vállalatok, például a MasterCard és a Google, ENSZ-ügynökségek, valamint egy sor nem kormányzati szervezet, köztük az Ipas és a Safe Abortion Action Fund, amelyek mindketten teljes mértékben az abortusz támogatásának szentelik magukat.
2012-ben az APHRC az abortuszpárti Guttmacher Intézettel és az Ipas-szal együttműködve készített egy tanulmányt, melyet az Egyesült Királyság, Svédország és Hollandia kormánya támogatott. A jelentés címe „A nem biztonságos abortusz előfordulása és szövődményei Kenyában”. Dr. Francis Kimani, az egészségügyi szolgáltatások kenyai igazgatója előszavában „ébresztőnek nevezte a kenyai nem biztonságos abortusz valóságát, és azt, hogy sürgősen tartós megoldást kell találni az anyai megbetegedések és halálozások e megelőzhető okára.”
A tanulmányt széles körben idézték, különösen a kenyai abortusztörvények liberalizálását támogató szervezetek, amelyek csak akkor engedélyezik az abortuszt, ha a nő élete vagy egészsége veszélyben van, és sürgősségi kezelésre van szükség. A kenyai orvosok azonban felszólaltak, mert vitatják a tanulmány adatait és megállapításait. Azzal vádolták a szerzőket, hogy jelentősen eltúlozták az anyai halálesetek számát, valamint a művi abortuszhoz kapcsolódó halálesetek arányát, és rámutattak a szerzők és finanszírozóik vitathatatlanul politikai céljaira.
A tanulmány megállapításai előre látható forgatókönyvet követnek: az abortusz az anyai halálozás vezető oka Kenyában, és ezek a halálesetek megelőzhetőek a fogamzásgátló eszközök használatának növelésével és a „biztonságos” abortusz fokozott biztosításával, amit a megengedőbb törvények tesznek lehetővé. Az, hogy a tanulmányt szűken erre az eredményre szabták, nyilvánvaló abból, ahogyan a 12 és 22 hetes várandósság között spontán bekövetkező „késői” vetélések komplikációit kezelik, melyek orvosi beavatkozást igényelnek. Ennek előfordulási arányát egyetlen céllal becsülték meg: azért, hogy kivonják ezt a spontán vagy mesterséges várandósság-megszakításból eredő komplikációkat elszenvedő nők teljes populációjából, hogy az utóbbiakra összpontosítsanak, amelyeket többször is megelőzhetőnek minősítettek, ha a szerzők politikai előírásait életbe léptetik.
Miután a spontán vetélések levonásával megkapták a mesterséges várandósság-megszakítások és szövődményeik arányának becslését, a tanulmány szerzői ennek megfelelően osztják fel az anyai halálesetek számát, és nem fordítanak további figyelmet a késői vetélésekkel kapcsolatos halálesetekre – ezeket a tanulmány céljai szempontjából feltehetően nem tekintik megelőzhetőnek. Ennek ellenére az ellenkezője igaz: minden olyan környezetben, ahol a szülés vagy a vetélés szövődményei gyakran végzetesek, nem ésszerű azt gondolni, hogy az abortusz is „biztonságos” lehet a nők számára. Dr. Wahome Ngare, az APHRC tanulmányát kritikusan szemlélő nairobi orvos megjegyezte, hogy a kenyai anyai halálozás okai megegyeznek a WHO által közöltekkel: vérzés, fertőzések, magas vérnyomás, szülésből eredő komplikációk és abortusz, ebben a sorrendben. Ha az egészségügyi rendszerek fel vannak szerelve az olyan szülészeti vészhelyzetek kezelésére, mint a vérzés és a fertőzés, és az alapinfrastruktúra, beleértve a fizikális klinikákat, a közlekedést, az áramot és a tiszta vizet, akkor a nők életét meg lehet menteni, függetlenül attól, hogy a vérzés vagy a fertőzés természetes vagy mesterséges komplikációból eredt. Ha ezek a dolgok nincsenek meg, akkor az anyai halálozás minden okból magas marad. Ez az egyik fő oka annak, hogy Írország, valamint más országok, például Chile, miért váltak regionális, sőt globális vezető országgá az anyák egészségi állapota terén, miközben fenntartották – sőt megerősítették – a magzatot védő törvényeiket: az anyák egészségét és az egészségügyi ellátást szélesebb körben szolgáló rendszerek fejlesztésére összpontosítottak, nem pedig a politikailag vitatott és szűkebb értelemben vett abortuszra vonatkozó jogszabályokra.
Visszatérve a kenyai APHRC-tanulmányra és a potenciálisan halálos vetélési komplikációkat elszenvedő nők populációjára, akiket csak azért vettek fel, hogy elhanyagolják őket, az egyetlen üzenet, ami megmaradt, hogy fogamzásgátlást kellett volna alkalmazniuk, melyet a jelentés minden lehetőséget megragad, hogy népszerűsítse.
Az afrikai kormányokat, valamint más régiókban az életpárti törvényekkel rendelkező országok vezetőit azzal az üzenettel bombázzák, hogy ha már emberi jogi okokból nem biztosítanak legális, igény szerinti abortuszt, legalább tegyék meg, hogy ne a várandós nők vére tapadjon a kezükhöz. Egy 2018-ban ugyanezen szervezetek által közzétett utójelentés megkísérelte kiszámítani a „nem biztonságos” abortusz szövődményei kezelésének költségeit a kenyai állami egészségügyi intézményekben. Az érv ismét az, hogy Kenya életvédő törvényei súlyos terhet rónak az országra, ezúttal a pénzügyi forrásokra.
Az abortuszpárti szervezetek érvelésének középpontjában az az elképzelés áll, hogy az abortusz elkerülhetetlen, és ha nem „biztonságosan”, akkor csak „nem biztonságosan” történhet. Az „anyai halálozáshoz” és magához az „abortuszhoz” hasonlóan annak meghatározása, hogy mi számít „biztonságos” abortusznak, szintén folyamatosan változik a politikai prioritások miatt. A WHO a „biztonságos abortusz” meghatározására tett kísérletében azt a figyelmeztetést is tartalmazta, hogy az ilyen meghatározások „nem statikusak; a WHO bizonyítékokon alapuló ajánlásainak megfelelően fejlődnek.” Más szóval, ezek definíciója egy adott időpontban egyszerűen az, amit a WHO annak mond.
A szexuális és reproduktív egészség és jogok program (SRHR) szelektív fatalizmusának visszaszorítása
Az olyan szervezetek, mint az APHRC és a Guttmacher Intézet olyan, bizonyítékokkal alátámasztott tényszerű információk forrásainak tartják magukat, melyeket a vezetők felhasználhatnak olyan szakpolitikák kialakításához és végrehajtásához, amelyek – gyakori megfogalmazásukkal élve – „nemcsak a helyes, hanem az okos dolog is.” Az az elképzelés, hogy prioritásaik „a helyes dolog”, az ENSZ emberi jogi rendszerén belüli szakértők álláspontján alapulnak, akiknek véleménye arról, hogy mi számít emberi jognak, gyakran teljesen eltér attól, amiben az ENSZ tagállamai tárgyalásos konszenzus útján megállapodtak. Amellett, hogy az Emberi Jogi Főbiztosság (OHCHR) keretében működő független szakértők erkölcsi tekintélyére támaszkodnak, a szexuális és reproduktív egészség és jogok (SRHR) szószólói hasonlóképpen megpróbálják megkerülni a nemzetközi konszenzust az ENSZ-ügynökségek hitelességére támaszkodva, különösen akkor, amikor ezek az ügynökségek ellentmondásos kérdésekben túllépik saját mandátumukat. Az abortuszpártiak lobbiztak a WHO-nál, hogy az abortusztablettát minden kikötés nélkül vegyék fel az alapvető gyógyszerek mintalistájára. Ezután lobbiztak a kormányoknál és a közvéleménynél, hogy fogadják el a gyógyszereket biztonságosnak, arra a tényre alapozva, hogy a WHO felvette őket az ilyen listákra.
Az abortusz és az anyai halálozás kérdésében az Egyesült Államokból láthatjuk azt, hogy a hivatalos kormányzati statisztikák mennyire hiányosak lehetnek, ha a jelentéstételi követelmények hiányosak, és hogy a fogalmak meghatározásának módja mennyire eltérő számokat eredményezhet (mint a közvetlen és a közvetett anyai halálozás esetében). Amikor egy olyan szervezet, mint az APHRC, az Ipas vagy a Guttmacher Intézet közzétesz egy tanulmányt, már a kezdetektől fogva feltételezhető, hogy az olyan információkat fog tartalmazni, amelyek támogatják politikai álláspontjukat, olyan módon csomagolva, hogy politikai prioritásaikat nyilvánvaló és szükséges megoldásként állítsák be. A tanulmány elkészítése során esetleg felmerülő, a céljaikat nem támogató megállapításokat valószínűleg kihagyják a végleges jelentésből, és a kategóriákat és kifejezéseket úgy határozzák meg, hogy azok a kívánt végeredmény szempontjából a legkedvezőbb eredményt hozzák.
Ezek a csoportok egyértelműen azt az elképzelést vallják, hogy a viselkedésmódok politikai beavatkozásokkal megváltoztathatók.; a 2013-as kenyai tanulmányban az ajánlások között szerepel a „közösségek bevonása és felvilágosítása” „az abortusz megbélyegzésének és a családtervezéssel és fogamzásgátlással kapcsolatos téves információknak a káros hatásairól.” Eközben a várandós nők számára az abortusz alternatíváinak biztosítását vagy azoknak a mögöttes tényezőknek a kezelését, amelyek miatt a nők az abortuszt kívánatosnak vagy akár szükségesnek tartják, nem említik, illetve nem tervezik.
Hasonló a helyzet a szexuális és reproduktív egészségvédelemmel kapcsolatos programot illetően is. A fiatalok felvilágosítását az önmegtartóztatás vagy az elkötelezett partnerhez vagy házastárshoz való hűség fontosságáról a SRHR-pártiak az „átfogó szexuális nevelés” javára becsmérlik, amely az abortuszt és a homoszexualitást támogatja, és ragaszkodik ahhoz, hogy minden szexuális viselkedés egyformán érvényes, amíg az megegyezésen alapul. Ha az egészségügyi rendszerek számára az abortusz szövődményeinek kezelésével járó költségek magasak, akkor csak elképzelni lehet, hogy a felelőtlen és kockázatos szexuális tevékenység hatásainak kezelésével járó költségek elszámolása milyen költségeket tárna fel, beleértve a válságvárandósságok hatását és a stabil családon kívül született gyermekekre, a szexuális úton terjedő fertőzésekre és a lakosság érzelmi és pszichológiai egészségére gyakorolt egyéb hatásokat.
2020-ban több mint 30 ország koalíciója aláírta a Genfi Konszenzus Nyilatkozatot (GCD), amely megerősíti, hogy a nők egészségét, beleértve az anyák egészségét is, prioritásként kell kezelni, de ez nem foglalja magában az abortuszt. A nyilatkozat megerősítette a nemzeti szuverenitás fontosságát, többek között olyan kérdésekben, mint az abortusztörvények, amelyekről a konszenzus szerint kizárólag az országok dönthetnek, és megerősítette a család fontosságát. Tartalmát teljes egészében az ENSZ-tagállamok által megtárgyalt és elfogadott dokumentumokból merítette. A GCD-t előre láthatóan élesen bírálták a szexuális és reproduktív jogok és egészségvédelem szószólói, köztük a Guttmacher Intézet, amely úgy jellemezte, mint „talán a legszélsőségesebb példáját annak, hogy a kormányzat hogyan használta fel az abortuszellenes ideológiát a nemzetközi politikai pontgyűjtésre.” Az üzenet egyértelmű: minden olyan elkötelezettség az anyák egészségének javítására és a családok megerősítésére, amely nem foglalja magában az abortuszt és a „szexuális jogokat” is, erősen ellenezni fogják azok, akik az anyai halálozás csökkentését kényelmes és viszonylag ellentmondásmentes belépési pontnak tekintik a vitás kérdésekhez, amelyeket a tárgyalásokon ismételten elutasítanak.
Az abortuszlobbi által az anyai egészség kérdésének eltérítésére tett kísérletek visszaszorítása megköveteli annak megértését, hogy még a kérdés megvitatására használt nyelvezet és a számszerűsítésre használt mutatók is átpolitizálódtak, és nem lehet névértéküknél fogva egyszerűen elfogadni őket. Továbbá az abortusz kérdésének mindkét oldalán álló emberek egyetértenek egy dologban: tragikus és gyakran megelőzhető, ha egy nő a művi abortusz komplikációi miatt hal meg, és erőfeszítéseket kell tenni az ilyen halálesetek megelőzésére. Nem téveszthetjük azonban szem elől azt a tényt, hogy ami igazán meghatározza az „anyai” halálesetet, hogy egy anyát érint, ami azt jelenti, hogy egy gyermeket is érint. Azzal érvelni, hogy a „biztonságos” abortusz egyetlen alternatívája a „nem biztonságos” abortusz, azt jelenti, hogy névértéken elfogadjuk, hogy a gyermek életét sem érdemes megpróbálni megmenteni.
Egy olyan világban, ahol a globális közösség megállapodott abban, hogy a tizenhét Fenntartható Fejlődési Cél közül csak az egyik a szegénység minden formájának felszámolása, az anyák és a gyermekek túlélésének javítására irányuló törekvéseink szintje nem lehet olyan alacsony, hogy bármelyikük elvesztését elkerülhetetlennek fogadjuk el.
A teljes idézeteket lásd a PDF-ben.
Forrás angol nyelven
