Allan Bloom a The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárulása) című művében megfogalmazott kritikái közül talán egyik sem tűnt akkoriban felháborítóbbnak, mint a rock and rollról megfogalmazott kritikája. Bloom híres leírása szerint „egy tizenhárom éves fiú a családi ház nappalijában ülve a matekfeladatát írja, miközben Walkman fejhallgatót visel, vagy az MTV csatornát nézi.” Bloom számára ennek a gyereknek az életének a hangsávja nem volt más, mint a zene, amely ritmusában a gátlástalan szexre buzdított, sőt azt imitálta. Vagy ahogy írta, ő egy fiú volt,
akinek teste orgiás ritmusokban lüktet; akinek érzései az onanizmus örömeiben vagy a szülők megölésének himnuszaiban artikulálódnak; akinek az a célja, hogy hírnevet és gazdagságot szerezzen a zenét játszó pucckirálynő utánzásával. Röviden, az életet egy nonstop, reklámokkal előre csomagolt maszturbációs fantáziává változtatják.
Ha a rock a szex zenéje, akkor az internet a szex médiuma. A Vice szerkesztője, Samantha Cole, a How Sex Changed the Internet and the Internet Changed Sex (Hogyan változtatta meg a szex az internetet és az internet a szexet) című könyvében azt állítja, hogy online élményeink számos legfontosabb jellemzője azért vált lehetővé, mert az emberek könnyebb, gyorsabb, privátabb és még nyilvánosabb módját akarták a szex látásának és megtapasztalásának.
Az 1970-es évek végétől kezdve Cole a számítógépes bulletin board rendszerek (BBS) korai fejlődését mutatja be. 1978 brutális chicagói telén „egy unatkozó 33 éves IBM-alkalmazott, Ward Christiansen felhívta számítógép klubos barátját, Randy Seuss-t a hófödte külvárosi otthonából egy ötlettel.” Telefonálók tízezrei vettek részt ezekben a hirdetőtábla rendszereken, szinte azonnal vitafórumok alakultak ki a szexualitásról és a pornográfiáról. A korai üzemeltetők közé tartozott a Sleazenet, a Throbnet és a Pleasure Dome, amelyek Cole szerint lehetővé tették a felhasználók számára, hogy összekapcsolódjanak és szexuális tartalmú képeket küldjenek egymásnak.
Természetesen nem a könnyedség ösztönözte az ilyen csoportok növekedését, amellyel az ilyen képeket számítógépeken között lehetett mozgatni. Az általuk kínált anonimitás is hozzájárult, valamint az, hogy a hasonló érdeklődésűekkel anélkül lehetett kapcsolatot teremteni, hogy a saját érdeklődésüket nyilvánosan hirdették volna.
Cole számára az online pornográfia és a szexualitás online kifejezésének elterjedése pozitív fejlemény volt, könyve mind a társadalmi, mind a technológiai változásokat éljenzi, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek. Azt írja:
Az internet, mint olyan hely, ahová az egész énünket visszük (sok esetben sokkal többet, mint amit egy hús-vér interakcióba bevinnénk), olyannyira vibráló potenciállal rendelkezett, hogy megkérdőjelezte a valós és a virtuális, a képzelt és az érvényes fogalmak egészét.
Az, hogy egy virtuális interakcióba többet – vagy valami egészen mást – viszünk-e bele, bizonyára megkérdőjelezhető, de Cole alig tudja visszafogni magát:
Ezekben a viszonylag spártai online terekben úgy tűnhet, hogy az itt lakóknak nagyobb kontrolljuk van az élményeik felett, mint a hús-vér világban; elvégre csak szövegsorok vannak egy képernyőn, nincsenek olyan kusza bonyodalmak, mint a feromon, arckifejezések vagy hangi finomságok, és bármelyik pillanatban kihúzhatják a dugót. Minél több ember került fel a netre, annál kevésbé kiszámíthatóvá – és annál finomabban kaotikussá – vált az internet.
Az internet káosza az oka annak is, hogy a szexualitás oly sok káros megnyilvánulása virágzott ott – mivel az emberek arckifejezésének és hangi finomságainak látványa talán elriasztja az ilyen megnyilvánulásokat. A kontextus hiánya az online kommunikációban gyorsabbá és könnyebbé tette ezeket az interakciókat, eltávolítva az emberi érzelmek bonyodalmait. Az internet az olcsó szexuális interakciókat is hatékonyabbá tette, amit Cole és sok tech-szakértő barátja feltétlenül jónak tart. Ő például azt ünnepli, hogy az internet megszüntette a közvetítőket a pornó előállításához. Azt írja:
Az internet robbanása elősegítette a független pornószínészek felemelkedését, akik rendezők, videósok, producerek, színészek, marketingesek és saját munkájuk teljes jogú tulajdonosai lehetnek. Ehhez nem kellett más, mint egy laptop, egy webkamera és internetkapcsolat.
Egy másik módja annak, amikor az internet „hatékonyabbá” tette a dolgokat, a szexért való fizetés alkalmazása. Cole szerint a pénzügyi technológia online használatának úttörői között olyan emberek voltak, mint Jen Peterson és Dave Miller, akik meztelen képeket töltöttek fel magukról, és történeteket meséltek szexuális kizsákmányolásaikról az interneten online:
Az 1996-os Communications Decency Act [a kommunikációs tisztességről szóló törvény] elfogadása után ők és több száz más felnőttoldal hitelkártyás tagságot állítottak be az életkor igazolási módszereként – Jen és Dave hőstetteinek rajongói pedig egy helyen láthatták teljes archívumukat, háromhavonta 10 dolláros hitelkártyás fizetésért. Az első három héten 20 000 dollárt kerestek.
Cole szerint ezek a korai szexoldalak „kifejlesztettek és népszerűsítettek számos olyan pénzügyi technológiát, amelyeket ma már használunk és nélkülözhetetlennek tartunk: partner link programok, weboldal-előfizetések, csak tagoknak szóló tartalmak, online hitelkártyás tranzakciók és hirdetési modellek.”
És miért ne lenne ez így? Kevés dolog van, amire az emberek – különösen a férfiak – jobban vágytak, mint a szexhez való korlátlan hozzáférésre, beleértve az explicit tartalmak megtekintését és a potenciális partnerek megismerését, miközben nem kell alávetniük magukat mások kíváncsi tekintetének. Az ilyen tartalmak szolgáltatói azonnal észrevették az internet által kínált szinergiát, és minden ösztönzés megvolt arra, hogy ez még jobban működjön.
Még az olyan dolgokat is, mint az „A/B tesztelés” [két online verzió összehasonlítása], a pornográfusok vezették be, magyarázza. Ilyenkor „egy felhasználó egy adott irányítószám alatt (vagy más demográfiai szempontból meghatározva) egy kategória vezető képének vagy videócímének egyik változatát látta, míg a szomszédja a szomszéd városban egy másikat. Kiválasztják azt, amelyikre a legtöbb kattintás vagy konverzió történik egy fizetett weboldalon, és azt értékesítenék mindenkinek”. Az olyan programok, mint a Tinder, lehetővé tették az emberek számára, hogy (néha kényszeresen) részt vegyenek egy explicit szexuális piacon, balra és jobbra suhintva, a közvetlen közelben lévő partnereket választva, majd gyorsan tovább lépve a következő választásra. Ha ilyen formátumban kínálják fel nekik, mi mást akarhatnak az emberek olyan elszántan?
Azzal, hogy az internet lehetővé teszi az emberek számára, hogy könnyebben találjanak szexuális partnereket mindenféle érzelmi kötődés nélkül, hozzájárult a valódi kapcsolatok aláásásához is. Ezek a szolgáltatások különösen a nőknek ártottak. Bár Cole úgy véli, hogy az internethez kapcsolódó fejlesztések (mint például a személyes webkamerák) többsége a nők helyzetét javította, valójában a szexuális piac megváltoztatását szolgálták, és sok nőt megbízható partner nélkül hagytak, nem is beszélve a gyermekeik apjáról. Az online pornográfia szétforgácsolta a nemek közötti kapcsolatokat, irreális elvárásokat támasztva a férfiakkal szemben arra vonatkozóan, hogy a nőknek hogyan kellene viselkedniük a hálószobában. Ez helyrehozhatatlan károkat okozott a gyerekeknek is, akik az internetnek köszönhetően egyre fiatalabb korban látnak zavaró szexuális képeket.
Ha Cole-nak vannak is aggályai ezekkel a fejleményekkel kapcsolatban, azok egyszerűen arról szólnak, hogy az internet nem oldotta meg a „rendszerszintű problémákat”. Miközben úgy véli, hogy az internet erősítette azoknak az embereknek a helyzetét, akiket a többségi társadalom nem tart szexinek – például úgy, hogy lehetőséget nyújt nekik arra, hogy webkamerákon keresztül sugározzák szexualitásukat -, az „internetalapú szexmunka” még mindig kizsákmányoló lehet azok számára, akik nem keresnek elég pénzt. Cole aggódik a kalózpornográfia és a kisebb szolgáltatókat kiszorító nagy cégek miatt. Furcsa valakitől, aki az emberek szexualitásának árucikké tételét csak egy újabb egyéni választásként ünnepli, hogy ennyire aggódik a kapitalizmus erőinek korlátozása miatt. Mit gondolt, hová vezet mindez?
Naomi Schaefer Riley az Independent Women’s Forum vezető munkatársa és az American Enterprise Institute állandó munkatársa.
A szerkesztő megjegyzése: Az itt kifejtett vélemény a szerző sajátja, és nem feltétlenül tükrözik az Institute for Family Studies hivatalos politikáját vagy nézeteit.
